A hitleri külpolitikát a Rajna-vidék 1936-os remilitarizálása után – hivatalosan – egyetlen cél vezérelte: egyetlen államban egyesíteni Európa összes német ajkú területét. Ez a törekvés nagyrészt meg is valósult, amikor a Wehrmacht – az Anschluss keretében – 1938 márciusában megszállta Ausztriát, ám a későbbi események mégsem a tétlen nagyhatalmak optimizmusát igazolták. Nagy-Britannia és Franciaország 1938-ban abban bízott, hogy Hitler követelései csak addig terjednek majd, amit adott esetben kinyilvánít, tehát valóban az egységes német nemzetállam kialakítására törekszik – ez a wilsoni elvek alapján nem is lett volna ördögtől való dolog. A valóságban azonban a német diktátor számára a németség helyzete csak eszköz volt ahhoz, hogy háborús konfliktust robbantson ki Európában, valódi tervei pedig nem álltak meg a birodalom határainál, hanem az egész kontinens, sőt, az egész világ átrendezésére vonatkoztak.
Így tehát, miután Hitler „jóllakott” Ausztriával, a következő kiszemelt áldozat Csehszlovákia lett, melynek cseh részén, a Szudéták hegykoszorúja mögött több mint 3,5 millió német anyanyelvű állampolgár élt. Az Anschluss után a Führer a szudétanémetek elkötelezett támogatójaként lépett fel, és Konrad Henleinen, az ottani náci párt vezetőjén keresztül arra törekedett, hogy etnikai konfliktust teremtsen a térségben. Henlein, a diktátor támogatását élvezve áprilisban Karlsbadban – Karlovy Vary – dekrétumot adott ki, melyben autonómiát és a náci ideológia szabad terjesztésének lehetőségét követelte; Edvard Benes csehszlovák elnök eközben abban bízott, hogy a hitleri Németország nyomásával szemben Franciaország és Nagy-Britannia védelmet nyújt majd számára, ám csalódnia kellett, ugyanis Daladier és Chamberlain – a béke érdekében – együttműködésre intették szövetségesüket.
1938 szeptemberére ezért Benes szinte valamennyi követelés teljesítésére hajlandónak mutatkozott, ám Berlin célja nem a megegyezés volt. Az ősz elején – Konrad Henlein buzdítására – a szudétanémetek tömegtüntetéseket rendeztek, melyek több helyen – például szeptember 7-én Ostravában – véres összecsapásokba torkolltak; Hitlernek persze éppen erre volt szüksége, hiszen az atrocitásokra hivatkozva fegyveres beavatkozással zsarolhatta a nyugat-európai nagyhatalmakat. Szeptember 15-én a német diktátor a Szudéta-vidék azonnali átadását követelte a hozzá látogató brit miniszterelnöktől, amit Csehszlovákia – gazdasági és védelmi okokra hivatkozva – ugyan elutasított, ám Neville Chamberlain hatására a brit és a francia kormány egyaránt elfogadott. Benes hamarosan saját szövetségeseitől kapott ultimátumot, Hitler pedig még messzebb ment, és a magyar, valamint a lengyel területi igények tárgyalását is napirendre tűzte. A csehszlovák elnök – bár a Szovjetunió kész lett volna őt támogatni – a nyugati hatalmak kiállása híján nem mert háborúba bocsátkozni a németekkel, Chamberlain és Daladier pedig mindenre képes volt azért, hogy a véres konfliktust elkerülje.
Ez a megtorpanás Hitler céljait szolgálta, hiszen szeptember 29-30-án puskalövés nélkül el tudta érni célját, miközben lebontotta azt a szövetséget, mely korábban a német birodalmi törekvéseket megpróbálta meggátolni. Paradox módon ezzel saját hatalmát is megmentette, ugyanis ebben az időben a német katonai vezetők egy része – például Ludwig Beck és Wilhelm von Canaris – még határozottan háborúellenes álláspontot képviselt, és a béke megőrzése érdekében egyenesen Hitler elfogását tervezte. Miután azonban a diktátor Münchenben érvényesíteni tudta akaratát – és népszerűsége az egekbe emelkedett –, az akciót sohasem hajtották végre, igaz, a történelem később mégis olyan fordulatot vett, mely a tisztek félelmeit igazolta.
A német diktátor a csehszlovák kérdés rendezése érdekében 1938. szeptember 29-ére konferenciát hívott össze Münchenbe, ahol Hitler és Mussolini mellett Daladier és Chamberlain dönthetett a köztársaság jövőjéről. Csehszlovákia nem képviseltethette magát a sorsát meghatározó tárgyalásokon, ezért az ország lakossága az ott született szerződést később csak „müncheni árulásként” emlegette. A megbeszélés az éjszakába nyúlt, így megegyezés csak szeptember 30-án, éjjel fél 2 körül született: az előző napra keltezett dokumentumban a felek elismerték a hitleri Németország területi követeléseit, és október 10-ig szabtak határidőt Csehszlovákiának a Szudéta-vidék kiürítésére.
A müncheni egyezmény emellett arra is kötelezte az átszerveződő cseh–szlovák államot, hogy – kétoldalú tárgyalásokon – a lengyel és magyar területi követelések kapcsán is találjon békés megoldást. Miután ebben a rendezésben Nagy-Britannia és Franciaország nem akart részt venni, az októberi sikertelen tárgyalások után a végső szót egy Bécsben ülésező német–olasz döntőbizottság mondta ki, mely – 1938. november 2-án – a Felvidék magyarlakta sávját hazánknak ítélte (Tesínt Prága már 1938 októberében átadta a lengyeleknek).
Bár a müncheni egyezmény nyomán érvényesített követelések zöme jogszerű volt – hiszen az etnikai elvekre támaszkodott –, a végeredmény mégis katasztrófához vezetett, aminek a legfőbb oka az volt, hogy Hitler nem egységes német államra, hanem a Mein Kampfban meghirdetett birodalom létrehozására és az „új rendre” törekedett. Dolgát nagyban megkönnyítette Csehszlovákia feláldozása, hiszen a látványos kudarc hatalmas arculcsapás volt a nyugati nagyhatalmak számára. A britek és a franciák ezzel a lépéssel „levették a kezüket” korábbi szövetségeseikről, és gyakorlatilag veszni hagyták azt a közép-európai védelmi rendszert, amit Németország ellenében – a versailles-i békerendszerrel – egykor felépítettek.
Chamberlain, aki szeptember 30-i hazatérésekor naiv módon örök békéről szónokolt a hestoni repülőtéren, valójában éppen ellentétes hatást ért el, a nagyhatalmak gyenge fellépése ugyanis Hitlert 1939 tavaszán újabb követelések megfogalmazására, a megcsonkított – védelmi rendszerétől és nyersanyaglelőhelyeitől megfosztott – cseh–szlovák állam felszámolására, később pedig a második világháború kirobbantására ösztönözte. Az egyezmény jelentős szerepet játszott abban is, hogy a Szovjetunió a nyugati hatalmak helyett 1939-ben Hitlerrel ült tárgyalóasztalhoz, aki egy évvel Chamberlain békét hirdető szavai után pusztító háborút szabadított a kontinensre.
