Basarab vajda, aki a 14. század második évtizedében uralma alatt egyesítette Havasalföldet, az 1320-as évekre konfliktusba került a magyar királyi udvarral, ugyanis az őt hűbéresének tekintő Károly Róbert királytól meghódította a Szörényi Bánságot. A fejedelem, aki a mai román történelmi emlékezet egyik legnépszerűbb hősének számít, a következő években aztán nagyívű külpolitikát folytatott, kapcsolatba lépett például a pápasággal, és szövetséget kötött a fénykorát élő Bolgár Cársággal is.
Ez a közeledés kimondottan sértette a Balkánon terjeszkedni kívánó Károly Róbert érdekeit, 1330-ban pedig, miután a két ország egyesült seregei vereséget szenvedtek Szerbiától, úgy látta, elérkezett az idő a revánsra. Az uralkodó Szécsényi Tamás erdélyi vajda és Széchy Dénes – későbbi szörényi bán – javaslatára a magyar területeteket rendre fosztogató Basarab ellen indult, és 1330 őszén visszafoglalta a Duna partján álló Szörény erődjét. A vajda megrémült a körülbelül 30 000 fős királyi haderő érkezése miatt, és csakhamar békeküldöttséget indított Károly Róberthez, ezzel együtt pedig fiát, Miklós Sándort (ur. 1352-1364) is túszul ajánlotta.
A magyar uralkodó azonban engesztelhetetlennek bizonyult, és miután azzal az üzenettel zavarta haza a követeket, hogy szakállánál fogva rángatja majd elő Basarabot rejtekéből, betört Havasalföldre. Károly Róbert ugyanakkor ígéretét már nem tudta egykönnyen beváltani, ugyanis hiába égette fel a vajda fővárosát, Curtea de Argest – Argyasudvarhelyt –, ellenfelét nem bírta kézre keríteni, mivel a fejedelem bevetette magát a környező erdők sűrűjébe. Hamarosan a király arról kapott hírt, hogy Basarab a Kárpátok bércei között rejtőzött el, ezért seregével északkelet felé indult, az erdős-hegyes terepen azonban mind nehezebben tudta biztosítani katonái ellátását; ezen okból Károly Róbert csakhamar békeküldöttséget menesztett ellenfeléhez, és csak annyit kért a vajdától, hogy a békéért cserében egy hegyi vezetőt bocsásson a magyar hadak rendelkezésére. Basarab rendkívül – talán túlságosan is – készségesnek mutatkozott, az általa küldött kalauz pedig november 9-én, egy Posada nevű helyen – amely talán a Vöröstorony-szoros közelében fekszik – egy szűk völgybe csalta a kimerült és éhező sereget.
Károly Róbert csak akkor jött rá Basarab cselére, amikor a vezetőnek már híre-hamva sem volt, a környező magas hegyoldalakon pedig megjelentek a vajda emberei, akik nyilakkal és kövekkel súlyos veszteségeket okoztak a csapdába esett magyar seregnek. Négynapos mészárlás kezdődött, mely során a király tehetetlenül kellett végignézze, ahogy legjobb vitézei – harc nélkül – áldozatul esnek a csellel támadó katonáknak, vagy a környező vidék egyszerű parasztjainak. Nem tudjuk, hogy a Havasalföldre támadó seregből vajon hány katona – és pontosan hogyan – menekült meg a gyilkos katlanból, de az biztos, hogy Károly Róbert csak egy Dezső nevű – egyesek szerint a Héderváryak közül, mások szerint a Széchy családból származó – vitéz önfeláldozása révén élte túl a posadai csatát, aki fegyvert cserélt vele, és felvette jelvényeit is. Az uralkodó végül egyszerű öltözékben menekült el a csata színhelyéről, veresége után pedig letett délkeleti irányú expanziós törekvéseiről.
A posadai vereség egyúttal azt is jelentette, hogy Havasalföld lerázta magáról a magyar hűbéruraságot – igaz, Szörény Károly Róbert kezén maradt –, bár a teljes függetlenségről alig egy évtized után – Nagy Lajos (ur. 1342-1382) fellépése nyomán – ismét le kellett mondania.
